Irodalmi hotel – így hirdeti magát az az 1899-ben épült elegáns szálloda, amely a Rue Constantinople 11. és 15. számát foglalja el (a babonás utca ugyanis hagyományosan nem tűri meg a 13. számot).
A 19-20. század fordulóján a fény fővárosába indult magyarok egymásnak adták az akkori Hotel de l’Europe-ban a kilincset: Szomory Dezső, Heltai Jenő és Ady is lakott itt. Révész Béla Adynál tett látogatásáról így emlékezik: „Keverék nép élt a szállodában, mindenfajta nemzetségbeli, köztük önálló diákkisasszonyok, követségi hivatalnokok, bolygó orosz forradalmárok. Ady a harmadik emeleten lakott, egyszerű, de jól felszerelt szobában, benne a széles francia ággyal.” Ady halála után André Kertész készített egy képet erről a szobáról.
De ma is ott van a költő szelleme a belépő utazóval. Egészen egyedülálló érzés, amikor a bejárattal szembe a tekintet először egy Ady-emléktáblára esik, amit a költő születésének 131. (!) évfordulójára állítottak. A szemben lévő falon újabb meglepetés: egy vers kézirata, amelyet ma már Párisban járt az ősz címen ismerünk, pedig a költő eredetileg a kevésbé kifejező „Itt járt az ősz” címet adta neki. És ha mindez nem lenne elég: a költő a reggeliző teremben bús szemmel tekint le a vendégekre, a hallban pedig Csinszkával őrködik a vendégek felett. 
Akárhogy is, Párizs közepén egy újabb talpalatnyi föld kicsit a miénk is.
(Az igazsághoz hozzátartozik, hogy Marcel Proust és Guillaume Apollinaire is éppen itt szállt meg, így osztoznunk kell a franciákkal a dicsfényben.)
További képek és szobafoglalás szerencséseknek itt: http://www.hotel-leswann.com/hotel-en_INDEX.

"A festő műterme. Reális allegória, amely összegezi művészi életem hét évét" - ezt a frappáns címet adta 1855-ben bemutatott festményének Gustave Courbet. A kép saját bevallása szerint a hét év tulajdonságait jeleníti meg, amelyet emberek jelképeznek. "A festményt két részre osztottam. Középen én festek. Jobbra vannak a barátok, a művészek, a művész világ támogatói. Baloldalon a hétköznapi élet szereplői, a nép, a nyomorúság, a szegénység, a gazdagság, a kizsákmányoltak és kizsákmányolók, a halálból élő emberek” – írja egy levelében. Azóta többen is próbálták megfejteni, hogy mely kortársakat ábrázolják az egyes alakok. Abban egyhangúak a vélemények, hogy Kossuth Lajos, mint a század nagy szabadsághőse szerepel a képen. Abban viszont különböznek az álláspontok, hogy melyik ő. A Musée d’Orsayban a kép melletti magyarázat szerint rögtön baloldalon a turbános zsidó férfi. Egy másik művészettörténész szerint balról az ötödik alak, kék ruhában, lila sapkában. Balján a vadász (Garibaldi) és a kaszás (Kosciuszko) azt jelképezi, hogy Kossuth szövetséget kötött Olaszországgal és a lengyelekkel. Igazából mindegy, hogy melyik az igaz. A lényeg, hogy ott van. Ott vagyunk.

Az École Militaire mögött egy különleges épület töri meg a pompát: az UNESCO székháza. A szervezet honlapja szerint az Y-alaprajzú épület három különböző nemzetiségű mérnök közös munkája: az olasz Pier Luigi Nervi és francia Bernard Zehrfuss mellett az amerikai egyesült államokbeli Marcel Breuer. Csakhogy Breuer Lajos Marcell 1902-ben Pécsett született. Tehetsége folytán már 19 évesen a világhírű Bauhausban tanult, két év múlva már stúdióvezető volt. Ekkor még főként bútortervezőként dolgozott, később tért át az építészetre. 1934-ben megpróbált hazatelepedni, de a Bauhausban folytatott tanulmányait nem fogadták el építész végzettségnek, így a Mérnöki Kamara nem vette fel tagjai közé, építész-tervezési tevékenységet nem folytathatott. Ezért útja Londonba, majd az USA-ba vezetett, a Harvardon tanított, aztán New Yorkban és egy időben Párizsban is volt irodája, ebben az időszakban (1953-58) épült az UNESCO-székház. (Gyönyörű panorámaképek itt: http://www.unesco.org/visit/uk/frames/v4/panorama.htm.) 

A XX. század egyik legjelentősebb magyar építésze New Yorkban halt meg 1981-ben.

Az aluljáróban az utolsó metróhoz rohanva ütött szíven ez a plakát, amely szerint a Théâtre de l’Œuvre-ben Kertész Imre Kaddis a meg nem született gyermekért című művét adják. Szinte hihetetlen, hogy már 12 év múlt el a Nobel-díj óta. 

"Lábam alatt a csatorna zubog, mintha emlékeim szennyes árja akarna rejtett medréből kitörni, hogy elsodorjon. Legyen hát; elkészültem. Utolsó, nagy összeszedettségemben felmutattam még esendő, makacs életemet – felmutattam, hogy azután magasra emelt két kezemben ennek az életnek a batyujával elinduljak és, akár sötét folyam sodró, fekete vizében,
elmerüljek,
Uramisten!
hadd merüljek el
mindörökké,
Ámen."

A Kaddis eredetileg 1990-ben jelent meg.

Nézik a franciák, hogy miért fényképezek egy kopott, jellegtelen házat és egy szokványos görög éttermet. (Vagy inkább mindenféle más náció nézi, a Rue de la Huchette-ben aligha fordul meg ma már bennszülött, turistacsalogató éttermek jobbra-balra.) Még emléktábla sincs, hát honnan is tudhatnák, hogy ide, a 10. szám alá költözött át egy éhes, szegény, ám a franciát annál lelkesebben tanuló magyar költő, József Attila 1926 novemberében, mivel az előző hotelben nem tudta a lakbért fizetni. Az új lakásról ezt írja Jolánnak:

„Itt ketten lakunk és a szobának az a hallatlan nagy előnye, hogy egyáltalában nem lehet fűteni.” Déry Tibor így emlékszik erre az időszakra: „Gyerekkorának nyers nyomora után telitüdővel élvezte a könnyű szegénységet, hars, fehér fogakkal rótta a párizsi utcákat. Három órakor éjjel felkeltette lakótársát, lementek biliárdozni a sarki kávéházba. Ha pénzhez jutott, háromnegyed kiló főtt marhahúst vett s az utcán megette.”

A szegénység nem zavarta a tenniakarásban, novemberben már beiratkozott a Sorbonne-ra, franciául írt verseket, melyekből néhányat a párizsi lapok közöltek is. Hogy az idegen nyelveket gyakorolja, szerelmes leveleket írt. Németül egy Hertha Böhm nevű nevelőnőnek, akit a hatvani kastélyban ismert meg, franciául pedig ilyen megszólításokkal: floraison des cieux! (egek virága!), toi ma portion la plus belle de pommes frites! (te, legszebb adag sültkrumplim!). Aztán Attila bevallja, hogy a francia lány nem létezik: „Francia levelezési-szerelmeimet kénytelen voltam a női nemmel szemben csalárd módon megkonstruálni - állandó stílusgyakorlatok céljából”.

Így teltek hát a napok a Latin-negyedben.

Ha valaki tizenkét évesen már mindenkit elragad a zongorajátékával, akkor annak a művészetek fővárosában van a helye. Így gondolkodott Liszt Ádám is, és 1823-ban Párizsban a Hotel d’Angleterre-ben (ma 13 Rue de Mail) vett ki szobát, majd megpróbálta fiát beíratni az ottani konzervatóriumba. Csakhogy a neves intézmény külföldieket nem fogadott, így aztán a kis Franz magánórákat kényszerült venni. Nagyobb szerencséjük volt a lakóhelyválasztásban: éppen szemben volt a híres Érard család hárfa- és zongorakészítő-műhelye. A 70 éves Érard megkedvelte a tehetséges gyereket, annyira, hogy fél év múlva rábízta, hogy mutassa be új találmányát, a modern zongorát. Cserébe a „reklámért” az Érard család anyagilag is támogatta a fiút. Pár hónap múlva Francois Liszt már nyilvános koncertet adott, és hatalmas sikert aratott Párizsban, majd koncertkörutak sora következett Európa különböző pontjain. Nem mindenki találta ezt olyan jó ötletnek, Czerny mester például pár évvel később fegyelmezetlennek találta Liszt játékát, és hasznosabbnak tartotta volna, ha ebben a korban inkább hagyják komolyan tanulni, fejlődni. Aztán az idő végül mégis az apát igazolta… Az emléktáblán Vörösmarty Mihály versének első két sora. A vers már nem a gyerekhez íródott, hanem ahhoz az elismert művészhez, aki 1840-ben hazatért, hogy koncerteket adjon Pesten, és ezt írta:. „Öröm és végtelen szerencse, hogy ismét drága honom földjére léphetek.”

Ady Endre: A GARE DE L'ESTEN

Reggelre én már messze futok
S bomlottan sírok valahol:
Most sírni, nyögni nem merek én,
Páris dalol, dalol.

Párizs felhői
bordásan, puhán 
vonulnak át 
az Atlanti Óceán
felől és közéjük kétágú villát
szúr a Notre Dame.

Weöres Sándor: Párizs felhői
1968

Van egy sarok Párizsban, amelynél azt érezheti a magyar utazó, hogy otthon van. (Mindig elmegyek oda.) Radnóti az oka, aki ezt írta: "A Boulevard St Michel s a Rue Cujas sarkán egy kissé lejt a járda." Páris című verse kezdődik így, melyben már 1943-kor munkaszolgálatosként veszi számba boldog párizsi napjainak emlékképeit. A járda ma is lejt...

Csak kicsit kell feljebb sétálnunk a Cujas utcán, hogy a költő egykori párizsi lakhelyének helyére érjünk - a 16. számú ház sajnos már nem ugyanaz, amiben Radnóti 1937 és 1939 között lakott, de így is megérint a hely szelleme. A falon emléktábla tudatja a tudatlanokkal e nagyszerű eseményt, és franciául a költő néhány sora: