Ha valaki tizenkét évesen már mindenkit elragad a zongorajátékával, akkor annak a művészetek fővárosában van a helye. Így gondolkodott Liszt Ádám is, és 1823-ban Párizsban a Hotel d’Angleterre-ben (ma 13 Rue de Mail) vett ki szobát, majd megpróbálta fiát beíratni az ottani konzervatóriumba. Csakhogy a neves intézmény külföldieket nem fogadott, így aztán a kis Franz magánórákat kényszerült venni. Nagyobb szerencséjük volt a lakóhelyválasztásban: éppen szemben volt a híres Érard család hárfa- és zongorakészítő-műhelye. A 70 éves Érard megkedvelte a tehetséges gyereket, annyira, hogy fél év múlva rábízta, hogy mutassa be új találmányát, a modern zongorát. Cserébe a „reklámért” az Érard család anyagilag is támogatta a fiút. Pár hónap múlva Francois Liszt már nyilvános koncertet adott, és hatalmas sikert aratott Párizsban, majd koncertkörutak sora következett Európa különböző pontjain. Nem mindenki találta ezt olyan jó ötletnek, Czerny mester például pár évvel később fegyelmezetlennek találta Liszt játékát, és hasznosabbnak tartotta volna, ha ebben a korban inkább hagyják komolyan tanulni, fejlődni. Aztán az idő végül mégis az apát igazolta… Az emléktáblán Vörösmarty Mihály versének első két sora. A vers már nem a gyerekhez íródott, hanem ahhoz az elismert művészhez, aki 1840-ben hazatért, hogy koncerteket adjon Pesten, és ezt írta:. „Öröm és végtelen szerencse, hogy ismét drága honom földjére léphetek.”