Nézik a franciák, hogy miért fényképezek egy kopott, jellegtelen házat és egy szokványos görög éttermet. (Vagy inkább mindenféle más náció nézi, a Rue de la Huchette-ben aligha fordul meg ma már bennszülött, turistacsalogató éttermek jobbra-balra.) Még emléktábla sincs, hát honnan is tudhatnák, hogy ide, a 10. szám alá költözött át egy éhes, szegény, ám a franciát annál lelkesebben tanuló magyar költő, József Attila 1926 novemberében, mivel az előző hotelben nem tudta a lakbért fizetni. Az új lakásról ezt írja Jolánnak:

„Itt ketten lakunk és a szobának az a hallatlan nagy előnye, hogy egyáltalában nem lehet fűteni.” Déry Tibor így emlékszik erre az időszakra: „Gyerekkorának nyers nyomora után telitüdővel élvezte a könnyű szegénységet, hars, fehér fogakkal rótta a párizsi utcákat. Három órakor éjjel felkeltette lakótársát, lementek biliárdozni a sarki kávéházba. Ha pénzhez jutott, háromnegyed kiló főtt marhahúst vett s az utcán megette.”

A szegénység nem zavarta a tenniakarásban, novemberben már beiratkozott a Sorbonne-ra, franciául írt verseket, melyekből néhányat a párizsi lapok közöltek is. Hogy az idegen nyelveket gyakorolja, szerelmes leveleket írt. Németül egy Hertha Böhm nevű nevelőnőnek, akit a hatvani kastélyban ismert meg, franciául pedig ilyen megszólításokkal: floraison des cieux! (egek virága!), toi ma portion la plus belle de pommes frites! (te, legszebb adag sültkrumplim!). Aztán Attila bevallja, hogy a francia lány nem létezik: „Francia levelezési-szerelmeimet kénytelen voltam a női nemmel szemben csalárd módon megkonstruálni - állandó stílusgyakorlatok céljából”.

Így teltek hát a napok a Latin-negyedben.