Párizsban honvágy? Számomra érthetetlen, Szomory Dezső viszont, aki 16 évet élt a Szajna partján, így írt: "Ahogy kitártam az ablakomat arra a bús térre az Odéon színházzal s egy omnibusszal, amelyik baktatott: a szívemre szakadt a Nemzeti Színház, s elgázolt a pesti villamos."

(Szomory szomorú életéről itt olvashattok bővebben.)

Attila 1926 őszén, huszonegy éves korában érkezett Párizsba. A Hôtel du Vaticanban, a Rue du Vieux-Colombier 4. szám alatt vett ki egy ötödik emeleti manzárdszobát, amin egy osztrák grafikussal osztozott. A francia nyelv lelkes elsajátításába kezdett, még pedig azzal a módszerrel, hogy nekiállt a szótárt tanulni, oldalról oldalra. Első, a Szajna partján kelt levelében arról ír, hogy már 800 francia szót ismer. Elég jól érezte magát, nővérének mégis ezeket a sorokat küldi: „Párizsról le kell beszéljelek, azt hiszem, ha most kijönnél még jobban csalódnál abban a buta összezavart Mah-Jong partiban, amelyet a Baedeckerek Paris néven neveznek! Hogy Ady, ez az iszákos hülye mit látott a pálinkában, az más lapra tartozik.” Igaz, ez a levél arra az időszakra esik, amikor a lakbért a téli fűtési szezon közeledtére hivatkozva megemelték, és a továbbköltözésen gondolkodott. Hogy hová, az nemsokára kiderül…

1882

2013

Ady Endrét annyira megfogta a Monceau-parkban álló Maupassant-szobor, különösen annak olvasó nőt ábrázoló mellékalakja, hogy egy egész novellát szentelt neki. Íme!

A Maupassant asszonya

A Monceau-parkban, Párisban, ismerős volt már Madge Smith, az angol leány. A fehér, a hideg, az aranyhajú, a festegető szűz. Még a téli zivatarokon is ott volt, a Maupassant-szobor tájékán. Bolondja volt a Maupassant-szobor asszony-alakjának ez a Madge. Szerette ezt az élettelen, borongó kőasszonyt, a kit Maupassant úgy hangulaton és szíven talált.

Párisról azonban nem úgy tudott Madge Smith, mintha soha Párisban sem járt volna. Ő olyan szabad teremtés volt, a ki a szabadságával semmit sem tudott csinálni. Okos volt Madge Smith, sőt több, mint okos. Álmodott, várt, akart, érzett és egyelőre gyöngécske képeket mázolt. De szép volt s akármilyen büszke is, el kellett jönnie az ő Sátájának. Két év után mégis csak került egy olyan szemtelenségű férfiú, a ki Madge-et megszólította. Madge Smith akkor is festett a Monceau-parkban. De bágyadt volt véletlenül s szóba állott a férfiúval, a vesztére fiatallal és csinossal.
- Madge, én is festő vagyok s maga holnap délután öt órakor följön a műtermembe.

Így szólott Madge Smithhez félórás, furcsa diskurzus után az ismeretlen. Madge-nek csak akkor jutott eszébe dühöngeni, mikor a férfiú elment. Nem tudott festeni e délutánon s éjjel nem hunyta le a szemét.
Gyűlölte, átkozta az idegent, a ki őt így megalázta. De délre mégis csak azt határozta, hogy fölmegy a műterembe. Előbb persze a Monceau-parkba megy s majd talán onnan. De fehér arczát a pír fogta el, foltozta be egyre. Ez a Madge Smith alapjában nem volt túlságosan testi lény. Inkább egy álmokból táplálkozó, hideg, angolszász némber, a ki mindenesetre úgyis többet kívánna, mint a mennyit a teljesülés adhat.
De Madge Smith makacskodott, mint egy hisztériás franczia leány. Elővette a kis ezüstóráját s nézte. Topogott a lábával s haragosan súgta: "öt órakor ott leszek."

Még csak három óra volt s leült a Maupassant-szobor elé. Nézte az asszonyt, a kit úgy elbúsított a Maupassant könyve. Kora tavasz volt, még kevesen sétáltak a parkban. Egyszerre csak megszólal halkan, gyöngéden a Maupassant asszonya:
- És azután, azután mi lesz, édes kis Madge?
"Azután", Madge összerezzent, erre nem gondolt. "Azután", ő ártatlan leány volt s csak sejtette, hogy "mi után". A Maupassant asszonya halkan beszélt tovább:
- Látod, Madge, én tudok mindent és hallgass reám. Téged csókolni akarnak s olyan undorító a csók, a mikor elmúlt, Madge, hidd el nekem, hogy a csók csak olyanoknak való, a kik egyenesen csókolásra születnek. A kinek más álma, más bolond rögeszméje is van, mint a szerelem, örüljön. Én mondom ezt neked Madge, itt a Maupassant feje alatt. Szomorú már az is, hogy élünk, de százszor szomorúbb ha szeretünk. Tedd el a kis ezüst-órádat Madge és csináld kis képeidet.

Három óra s ötven percz, négy óra s húsz percz, öt óra. Öt óra elmúlt s Madge, a fehér, a hideg, az aranyhajú, eltette az órát. Lehűlt, s határozotan, gőgösen mondogatta magában: "ha holnap meg mer szólítani az a pimasz, a székemet vágom a fejéhez."

Néha a legismertebb párizsi látnivalóknak is van magyar vonatkozása. A Napóleon dicsőségét hirdető Diadalív (Arc de Triomphe) például a 174 győztes csata között felsorolja az 1809-es győri csatát is. Igaz, Győr Raab néven szerepel, és ami a franciáknak győzelmet jelent, az a mi esetünkben a magyar nemesség csapatainak vereségét. A várat elfoglaló Napóleon a falakat hét helyen is felrobbantotta. Szerény vigasz, hogy több francia tiszt szerint is hősiesen harcoltak a magyarok.

Párizs legismertebb temetőjében egy jelképes sír emlékezik ’56 nagyjaira. 1988. június 16-án avatták fel, amikor itthon még jeltelen tömegsírokban nyugodtak a hősök. A javaslat az Emberi Jogok Magyar Ligájától eredt, a sírhelyet a párizsi városi tanács ingyen adta, az emlékmű felállításainak költségeit az emigrációban élők közadakozásból teremtették elő. A szimbolikus sír viharban megrongált, tört hajóhoz hasonlít, amelynek félbetörött kopjafa-árbocáról az 1956-os lyuk mentén kettéhasadt, bronzból öntött magyar zászló lóg. A márványtömbökön magyarul és franciául a következő szöveg olvasható: "Legyen ez a francia föld jelképes sírhelye Nagy Imrének, Losonczy Gézának, Maléter Pálnak, Szilágyi Józsefnek, Gimes Miklósnak és az 1956-os magyar forradalom minden kivégzettjének, akiknek saját hazájukban nincs sírjuk." Az emlékmű-avatással – melyről a magyar sajtó mélyen hallgatott – egyidőben rohamrendőrök verték szét Budapesten a Nagy Imre-per évfordulójára emlékező tüntetést. 
Az emlékmű legmeghatóbb része az a kicsiny emléktábla, amelyen ez áll: “A szabaddá lett Magyarországon 1989. június 16-a óta a mártírok méltó helyen nyugosznak.”

Hol vagytok ó, felzengő állomások:
CHÂTELET-CITÉ-ST MICHEL-ODÉON!
s DENFERT-ROCHEREAU – úgy hangzol mint egy átok.
Térkép virágzott foltos nagy falon:
Hol vagytok ó! – kiáltok. Hallgatózom.
És zúgni kezd a testszag és az ózon.

(Radnóti Miklós: Páris)

Bartók Béláról egy kis teret és parkot is elneveztek Párizsban, az útikönyv szerint nem, a lábaim szerint elég messze az Eiffel-toronytól. A park közepén álló szobra mintha éppen az "Állj fel" toronyról szóló dalocska faragásán töprengene.

Amikor Bartók Béla 1905-ben először járt Párizsban, a húgának írt képeslap hátuljára a következő versikét (dalszöveget) rótta:

"Általmentem én a Szajna-hidacskán, hida-hida-hidacskán / 
Felmentem az "Állj fel" torony csúcsára, felmentem a csúcsára / 
Liften mentem én oda / 
Onnan néztem Párizsra / 
Hej de szép az élet itten Párizsban, szép az élet csuhajja!"

Az „Állj fel” torony árnyékában - ez a címe annak az antológiának is, amely a magyar-francia kapcsolatokat a leglenyűgözőbb terjedelemben és színességgel feldolgozza. (A. Szabó Magda - Ablonczy László (szerk.), Új Horizont Kiadó, 2003)

A Rue Mouffetard Párizs egyik legrégibb utcája, a Latin-negyed központja. Így látta Czóbel Béla 1925-ben.