Ady Endrét annyira megfogta a Monceau-parkban álló Maupassant-szobor, különösen annak olvasó nőt ábrázoló mellékalakja, hogy egy egész novellát szentelt neki. Íme!

A Maupassant asszonya

A Monceau-parkban, Párisban, ismerős volt már Madge Smith, az angol leány. A fehér, a hideg, az aranyhajú, a festegető szűz. Még a téli zivatarokon is ott volt, a Maupassant-szobor tájékán. Bolondja volt a Maupassant-szobor asszony-alakjának ez a Madge. Szerette ezt az élettelen, borongó kőasszonyt, a kit Maupassant úgy hangulaton és szíven talált.

Párisról azonban nem úgy tudott Madge Smith, mintha soha Párisban sem járt volna. Ő olyan szabad teremtés volt, a ki a szabadságával semmit sem tudott csinálni. Okos volt Madge Smith, sőt több, mint okos. Álmodott, várt, akart, érzett és egyelőre gyöngécske képeket mázolt. De szép volt s akármilyen büszke is, el kellett jönnie az ő Sátájának. Két év után mégis csak került egy olyan szemtelenségű férfiú, a ki Madge-et megszólította. Madge Smith akkor is festett a Monceau-parkban. De bágyadt volt véletlenül s szóba állott a férfiúval, a vesztére fiatallal és csinossal.
- Madge, én is festő vagyok s maga holnap délután öt órakor följön a műtermembe.

Így szólott Madge Smithhez félórás, furcsa diskurzus után az ismeretlen. Madge-nek csak akkor jutott eszébe dühöngeni, mikor a férfiú elment. Nem tudott festeni e délutánon s éjjel nem hunyta le a szemét.
Gyűlölte, átkozta az idegent, a ki őt így megalázta. De délre mégis csak azt határozta, hogy fölmegy a műterembe. Előbb persze a Monceau-parkba megy s majd talán onnan. De fehér arczát a pír fogta el, foltozta be egyre. Ez a Madge Smith alapjában nem volt túlságosan testi lény. Inkább egy álmokból táplálkozó, hideg, angolszász némber, a ki mindenesetre úgyis többet kívánna, mint a mennyit a teljesülés adhat.
De Madge Smith makacskodott, mint egy hisztériás franczia leány. Elővette a kis ezüstóráját s nézte. Topogott a lábával s haragosan súgta: "öt órakor ott leszek."

Még csak három óra volt s leült a Maupassant-szobor elé. Nézte az asszonyt, a kit úgy elbúsított a Maupassant könyve. Kora tavasz volt, még kevesen sétáltak a parkban. Egyszerre csak megszólal halkan, gyöngéden a Maupassant asszonya:
- És azután, azután mi lesz, édes kis Madge?
"Azután", Madge összerezzent, erre nem gondolt. "Azután", ő ártatlan leány volt s csak sejtette, hogy "mi után". A Maupassant asszonya halkan beszélt tovább:
- Látod, Madge, én tudok mindent és hallgass reám. Téged csókolni akarnak s olyan undorító a csók, a mikor elmúlt, Madge, hidd el nekem, hogy a csók csak olyanoknak való, a kik egyenesen csókolásra születnek. A kinek más álma, más bolond rögeszméje is van, mint a szerelem, örüljön. Én mondom ezt neked Madge, itt a Maupassant feje alatt. Szomorú már az is, hogy élünk, de százszor szomorúbb ha szeretünk. Tedd el a kis ezüst-órádat Madge és csináld kis képeidet.

Három óra s ötven percz, négy óra s húsz percz, öt óra. Öt óra elmúlt s Madge, a fehér, a hideg, az aranyhajú, eltette az órát. Lehűlt, s határozotan, gőgösen mondogatta magában: "ha holnap meg mer szólítani az a pimasz, a székemet vágom a fejéhez."