Czóbel Béla: Párizsi utca (1905)

„Párizs után már diákkoromban vágytam. Rippl-Rónai is hozzájárult ennek fokozásához. A Royal szállóban rendezett kiállítását majdnem naponta meglátogattam.” (Czóbel Béla 1945-ben)

Az Eiffel-torony lábánál, a Szajna partján egy kopott emléktábla idézi fel 1867. május 18-át, amikor gróf Széchenyi Ödön először hajózott Pestről (a táblán helytelenül Budapest szerepel, ami még ekkor nem létezett) Párizsig az Európát egyesítő vízi úton. 
Ödön gróf lelkes híve volt a belvízi hajózásnak, és fejébe vette, hogy mivel a vasúti hálózat ekkor még nem tette lehetővé, folyókon és csatornákon jut el Pest-Budáról Párizsba. Hogy tervét megvalósíthassa, hajóskapitányi oklevelet szerzett, földrajzi és vízügyi kutatásokat folytatott, gyakorlatokat teljesített hajókon. 1867. április 6-án vágott neki a nagy útnak Hableány nevű gőzösével, amelynek kapitányaként másfél hónappal később lépett párizsi földre, ahol éppen a világkiállítás zajlott, így nagy szenzációt jelentett érkezése. Elsőként Jules Verne köszöntötte, de III. Napóleon császár is meglátogatta a fedélzeten, sőt, Becsületrenddel tüntette ki a hajós grófot.
Széchenyi hazajött, és új szenvedélyének, a tűzoltás ügyének szentelte a hátralévő életét, a Hableány azonban egy írónak eladta, és az még a porosz-francia háborúban is szolgált, majd a németek hadizsákmányaként a Rajnán üzemelt, míg egy kazánrobbanás eredményeképpen el nem süllyedt. Párizsban csak az emléktábla maradt. 
(Az archív kép forrása: www.hajoregiszter.hu)

Párizs és Budapest kapcsolata nemcsak a régmúltba tekintő szívet dobogtatja meg: ma is összeforr e két csodálatos város, természetesen elsősorban a kultúra területén. Ezúttal éppen a neves Musée d'Orsay időszaki tárlatán, melynek címe: "Allegro Barbaro - Bartók Béla és a magyar modernizmus". A kiállítás visszavarázsol az 1905-1920 közötti időszakba, és tökéletesen ötvözi a korszak festészetét Bartók inspiratív zenéjével, csipetnyi irodalomtörténettel és történelemmel is megfűszerezve. A kiállításról, mely sajnos csak január 5-ig tart nyitva, bővebben itt lehet olvasni: http://www.musee-orsay.fr/index.php?id=649&L=1&tx_ttnews%5Btt_news%5D=37122&no_cache=1.

A kiállításhoz kapcsolódóan a múzeum éttermében magyaros ihletésű menüt kínálnak a látogatóknak, de nem ám gulyást vagy töltött káposztát, hanem olyan rafinált fogásokat, mint a kelkáposzta velouté enyhén füstölt virslivel vagy a serpenyős kacsamell paraszttarhonyával. Párizs, jövünk!

25 évesen érkezett Párizsba, és akkor még fényképezni sem tudott – ma mégis sok száz, türelmes franciával álltam sorba körülbelül másfél órát a jeges szélben, hogy a brassói születésű és Budapesten képzőművészetet tanult Brassaï (eredeti nevén Halász Gyula) képeit lássam a párizsi Hôtel de Ville-ben. André Kertésztől tanult (aki később hálátlansággal vádolta), világhírűvé elsősorban az éjszakai Párizsról készített képei tették. De nem elégedett meg a lámpafényben úszó romantikus utcák fotózásával, őszintén bemutatta az éjszakai életet: a nyilvánosházak, a kábítószer-élvezők, az utcai lányok világát. Beszélgetések Picassóval című könyve a festővel való barátsága jegyében született. 
Képei között többek között itt böngészhetünk:http://fotomuzeum.hu/fotografiak.

Brassaï Nizzában halt meg, és választott hazája földjében nyugszik, a párizsi Montparnasse temetőben. Sírjára virágot mégis egy magyar lány vitt.

Barangolok utcáidon, csodálatos, nagy és szent város, kit csókos vágyakkal akarok néhány mámoros hét óta megközelíteni. Barangolok és azt akarom, hogy az enyém légy. Nem tud szeretni, nem érthet, nem érezhet a te nagyszerűségedben senki más, csak én. Én, én, aki ma is csak három kis rézpénz árán, a döcögő omnibuszon, fönt az imperiálon, durva mesterlegények között szerelmes, izzó verset gyöngyöztem ki a lelkemből Hozzád, akit nagy vágyakozások után nemrégiben láthattalak meg. Ott fönt az imperiálon úgy éreztem, hogy tőled messze meghalnék immár. Arcodat, a büszkét, kacérat és igézőt látnom kell most már mindig. Amíg csak nagyon el nem fáradok. Amíg csak egészen el nem fáradok. Óh Párizs, Te vagy az én lelkemnek szerelmes nyugtalansága és én benned érzem az életet, a bolondot, a haszontalant, a szomorút, a szépet. És miért élnék, ha más volna én körülöttem a minden? Te kellesz, csak Te, óh bolond, óh szép, óh fájdalmas!… (Ady Endre: Levél Párizsból)

Ezen ajtó egy 1770-ben kialakított átjárót rejt, ami a "Magyarország királynéjának passzázsa" nevet viseli. Nevét egy Julie Bécheur nevű kofaasszonyról kapta, aki a szomszédos Les Halles piacon árult. Egy nap a környékbeli asszonyok petíciójával és küldötteként Versailles-ba ment a királynéhoz. Hogy miről szólt a petíció, nem maradt ránk, de az igen, hogy Mária Antoinette szóvá tette, hogy Madame Bécheur feltűnően hasonlít Magyarország királynéjára, aki történetesen éppen az ő anyja, Mária Terézia volt. A kofaasszony természetesen minden szomszédnak eldicsekedett a történettel, és szép lassan a név a lakását rejtő passzázsra ragadt. Gyaníthatjuk, hogy pár évvel később, a francia forradalom kitörésekor már aligha büszkélkedett a hölgy a históriával... (A passzázs ajtaja a 17 rue Montorgeuil címről nyílik - ha éppen nincs zárva, mint ottjártamkor.)

Egy darabig siratta az asszonyt („Van valakim, aki Minden, Aki elhagy, aki itthagy: Páris, Páris, állj elébe, Térítsd vissza, ha lehet.”), aztán úgy döntött, utána megy. Így került Ady először a szép ámulások szent városába 1904-ben, és rögtön be is költözött a Rue de Lévis 92. szám alá. Egyes források szerint ő a negyedik emeleti albérleti szobában élt, Lédáék a harmadik emeleten béreltek négyszobás lakást, de Nyáry Krisztián arról ír, hogy valójában együtt éltek, különös hármasban. Versek, levelek tanúsítják, hogy Ady kávéház helyett még akkor is itt múlatta napközben az időt, amikor már továbbköltözött egy szállodába. Az elegáns utcára ma már senki nem ismerne rá Bölöni György leírása alapján: „Az utcán piaci árusok foglalják el színes portékáikkal az egyik oldalt, zöld káposzták, virító sárgarépák, magasra tornyozott póréhagymák, árticsókák, színes paradicsomok targoncás kocsijukon.” A ház ma lakóház, faláról fájóan hiányzik az emléktábla.

Furcsa név egy utcának: az 1540 óta létező kis sikátor egy régi cégérről kapta a nevét. Az utcáról pedig egy regény, bizonyára a minden idők legnagyobb nemzetközi kasszasikerét elérő regény, amellyel írója, Földes Jolán 1936-ban egy londoni kiadó nemzetközi regénypályázatán az első díjat, és az ezzel járó 80 000 pengőt is elnyerte. A könyv az emigráns Barabás-család, valamint sokféle nemzetiségű szomszédaik párizsi mindennapjait meséli el szociológiai pontossággal. Tucatnyi nyelvre lefordították, több millió példány kelt el belőle világszerte.

Radnóti Miklós: Cartes postales

(Place de la Notre-Dame)
Dobd el a rémes ujságot, vidám,
fehér felhőt lenget a Notre-Dame;
ne gondolj másra, ülj le nézelődj,
figyelj! mert holnap úgyis nélküled
bomlik a tér fölött a szürkület.

A Restaurant Chantier 1906-ban nyílt meg. Ma a századfordulót idéző hangulatával már aligha gondolna bárki arra, hogy valaha "bouillonként", azaz egy tál levest is áruló, olcsó étteremként funkcionált, ahová Ady is be-betért ebédre. Bámulta a nőket, újságot olvasott, és pénztárcája éppen aktuális állapota alapján válogatott az olcsó vagy drágább francia borok között. 
1933-ban André Kertész Bölöni Györggyel végigjárta Ady párizsi nyomait, és itt is készítettek egy fotót, ahol Bölöni a költő szokásos helyén, az ablak közelében üldögél. A kép címe szabadon fordítva: "Ady gyakran ebédelt itt, a Latin-negyedbeli Chantier-ban, amely megőrizte az 1900-as évek hangulatát". Ha ebédre nem is, egy pezsgőkoktélra még nekem is futotta...