Párizs, február vége. Kéklő ujjakkal, de tánclépésekben haladok felfelé Szent Mihály útján, amikor hirtelen azt hiszem, káprázik a szemem. Kedvenc magyar festőm, Rippl-Rónai József Kalitkás nő műve ragyog a Luxembourg-kert vasrácsos kerítésén. Nem álmodom: márciustól látogatható a Szépművészeti Múzeum és a Nemzeti Galéria kincseiből összeállított kiállítás a Musée Luxembourgban. Akkor még nem tudtam, hogy visszajöhetek, megnézni. 

A héten záró kiállítás főleg külföldi műveket mutat be, és a kiállítás (szigorúan csak francia nyelvű) felirataiból magyarázatot is kapunk erre, közben megismerve a két múzeum otthon alig ismert történetét. A Szépművészeti Múzeum ötlete 1871-ben született meg, amikor az Esterházy család több mint hatszáz műkincse az államhoz került. 1896-ban határozta el a parlament egy olyan múzeum felépítését, ahol a különböző helyen lévő gyűjtemények egy helyen lehetnek. Ferenc József nyitotta meg a múzeumot 1906-ban. Aztán a sötét évek a múzeumot sem kímélték 1957-ben, szovjet mintára a magyar műveket elválasztották a nyugati művészetektől, és megalapították a Nemzeti Galériát. Így kicsit nosztalgikus is ezeket a képeket újra együtt látni, és ezt korábban Párizs előtt már London, Bécs, Róma és Milánó műkedvelői is megtehették. 85 mű vezet végig a középkortól a 20. századig, szebbnél szebbek.

Jó érzés meglesni, ahogy Dürer, El Greco, Monet vagy Cézanne neve mellett párizsi barátaim Ferenczy, Munkácsy, Szinyei-Merse nevét betűzgetik. Nem titok, milyen hatással volt rájuk (és ránk, unokáikra is) Párizs szabad, szertelen, szépséges szelleme. Most kicsit ők is hathatnak Párizsra. (Talán én is.)

Forrás

http://www.szepmuveszeti.hu/kiallitasok/masolat-remekmuvek-budapestrol-durer-greco-tiepolo-manet-rippl-ronai-1749

http://museeduluxembourg.fr/expositions/chefs-doeuvre-de-budapest

Sétál az ember a párizsi városháza mellett, és felkapja a fejét: Puskás. A labdarúgó Európa-bajnokság apropóján rendeztek szabadtéri kiállítást "A legendák futballja, egy európai történet" címmel. A fotógyűjtemény 30 meghatározó labdarúgóra emlékszik egy-egy momentum felidézésével, melyhez híres francia írók, újságírók fűztek néhány sort, sokszor eddig ismeretlen történetekkel. Puskásról Olivier Barrot így ír:

"Zuhog az eső a svájci főváros Wankdorf Stadionjának gyepére az amerikai nemzeti ünnepen, 1954. július 4-én. Ömlik a víz a fotósok és szervezők esőkabátjairól, amikor felvonul a két csapat az ötödik világbajnokság döntőjében, élükön a csapatkapitányokkal, a nyugatnémet Fritz Walterrel (jobbra) és a magyar Puskás Ferenccel (balra). Magyarország abban az időben olyan játékot játszott, amit senki nem látott előtte, a "totális futball" technikáját, ahol minden játékos megsokszorozta a passzokat, egyszerre támadott és védekezett, ahogy később a hollandok és manapság a Barca játszik. Hat hónap alatt a magyarok kétszer megalázták az angolokat, 5:3-ra Wembley-ben, 7:1-re Budapesten, 9:0-ra szétverték Dél-Koreát, 8:3-ra Nyugat-Németországot. Az első sort négy kiválóság alkotta: Czibor, Kocsis, Hidegkuti és Puskás, aki már 18 évesen nemzetközi játékos volt, a ballábas csodagyerek a Honvédból, a hadsereg klubjából, ahonnan a száguldó őrnagy becenevet kapta. Dallamos fürgeség, provokatív virtuozitás, gyakorlott cselezés és gyorsulás jellemezte. A magyar tánchoz, a csárdáshoz, egy cigányprímáshoz hasonlított. Két tragédia főszereplője és tanúja lett: a németek visszavágtak és legyőzték az Aranycsapatot, néhány hónappal később pedig a szovjet csapatok vérbefojtották a budapesti forradalmat. Puskás Spanyolországba menekült, ahol állampolgár lett, az akkor már sikeres Real Madridban játszott, és a spanyol válogatott mezében a világbajnoki címet is megszerezte. Magyarország, a művészek hazája." 

Születnek még Puskások? Boldogabb korba? Boldogabb országba? Ezen gondolkodom a kerítés mentén, hazafelé.

Forrás

http://www.sortiraparis.com/arts-culture/exposition/articles/115171-l-exposition-football-de-legendes-une-histoire-europeenne-a-l-hotel-de-ville

Az 1889-es világkiállítás lebontott pavilonjainak anyagából építették ezt az udvart a rue Froidevaux 37. szám alatt, amely a 19. század végétől számos művésznek adott otthont. Itt kezdte első fauve-stílusú képeit festeni Othon Friesz, és fordult a szürrealizmus felé Giorgio de Chirico. Rainer Maria Rilke, mielőtt Rodin titkára lett, párizsi diákként itt kóstolt bele a nyomorúságba, Saint-Exupéry gépkocsija az udvaron parkolt, Marcel Duchamp pedig szintén itt talált ihletet.

Nekünk azonban a legfontosabb évszám 1937, hiszen Robert Capa a spanyol polgárháborúból visszatérve, szerelme, Gerda halála után itt bérelt műtermet. Két év múlva, amikor New Yorkba emigrált, egy bőröndnyi negatívot bízott üzlettársára, a Csikinek becézett Weiss Imrére. Ez a bőrönd aztán elkeveredett a történelem forgatagában, és csak 2008-ban bukkant fel – Mexikóban. A pontos útja nem igazán rekonstruálható, az biztos, hogy Weiss is elmenekült Párizsból, hogy nehogy bebörtönözzék, mint nemkívánatos idegent, és nyilván meg akarta menteni a képeket. Nem csoda: a bőrönd (ami valójában három kis doboz) több mint 4500 felvételt őrzött, nemcsak Capa, hanem Gerda Taro és barátjuk David Seymour (Chim) alkotásait is.

Remek hír a végére: február 20-ig Budapesten láthatóak a mexikói bőrönd képei a Centrális Galériában. Itt pedig egy kis ízelítő addig is.

Forrás

http://www.lemonde.fr/culture/article/2013/03/08/le-tresor-de-guerre-de-robert-capa_1844734_3246.html

http://expositions.bnf.fr/capa/arret/1/index3.htm

Melyikünk ne ismerné a nótát, amely emléket állít a nagy fejedelem mellett álló harcostársnak, Bercsényi Miklósnak is. Az azonban már kimaradt a történelemkönyveinkből, hogy fia, Bercsényi László Ignác katonaként jóval túltett apján, és szédítő karriert futott be – Franciaországban.

A Rue de Verneuil 58. szám alatt, a Musée d’Orsay mögött egy emléktábla mutatja, hogy itt élt Szekeresi Bercsényi László Ignác gróf, magyar nemes, a Szent Lajos királyi és katonai rend nagykeresztjének birtokosa, a róla elnevezett huszárezred ezredese, aki 1689. augusztus 3-án született a magyarországi Eperjesen, és 1778. január 9-n halt meg Luzancy-ban.

És hogy mivel érdemelte ki e magas kitüntetéseket?

Mindössze 19 éves volt, amikor Rákóczi testőrségének századosa lett, és a trencsényi csatában megmentette a fejedelem életét. Követte az emmigrációba is, apjával együtt, Gdanskba, Berlinbe, majd Franciaországba. Itt a XIV. Lajos királlyal való találkozás után a francia hadseregben folytathatta pályafutását, és szépen emelkedett a ranglétrán. Majd nagyszerű lehetőséget kapott: XV. Lajos engedélyével megalapíthatta a nevét viselő önálló, magyar huszár típusú könnyűlovassági ezredet.

A Bercsényi-huszárok ezrede ma is létezik, az Első huszár ejtőernyős ezred (1er Régiment de Hussard Parachutistes) nevet viseli. (1990-ben jutottunk el oda, hogy egy magyar alakulat, a MH 34. Bercsényi László Különleges Műveleti Zászlóalj is az ő nevét viselhesse.)

Bercsényi négy évtized alatt 14 hadjáratban vett részt, és a legmagasabb francia katonai elismerést megkapva Franciaország marsalljává nevezték ki. Ám hiába tárgyalt ekkor már az éppen szövetséges osztrákokkal, a Habsburgok teljesen elzárkóztak attól, hogy birtokait visszakaphassa. Nyugdíjazását követően barátja, a lengyel király birtokán, majd Lzuancy kastélyában élt, itt érte a halál a grófot, aki mindvégig vágyott szülőhazája után:

,,Már régen hazámbúl kirekesztettem, majd már harminc esztendeje, hogy bujdosóvá lettem. (…) De az Szívem s Vérem magyar, s holtig vonszon édes Hazám felé."

Forrás

http://www.szabadfold.hu/aktualis/ejtoernyos_huszarok_nagy_hazankfia_bercsenyi_marsall_az_alapito

Persze, hogy az Ő ötlete volt. Az ügynökség, amely lélegzethez juttatja a független fotósokat a magazinok nyomása közepette. Az ügynökség, amely nevét a másfél literes palackról kapta, mert Ő szerette a pezsgőt és hitt abban, hogy most valami hatalmasat alkotnak. Az ügynökség, amelynek ma már New Yorkban, Londonban, Párizsban és Tokióban is működik irodája, és bizonyára a legismertebb az egész világon. Az ügynökség, amelynek a legszebb városról készített fotóiért órákat álltak sorba a város lakói idén tavasszal. 

Habár Henri Cartier-Bresson, David "Chim" Seymour és George Rodger is ott voltak, a Magnum Fotóügynökség gondolata mégiscsak a mi Robert Capánk fejéből pattant ki. Friedmann Endre csodálatos életének valamennyi epizódját csak egy külön blog mutathatná be, de Szajnaszentmihály történetéhez elengedhetetlenül hozzátartozik, hogy ő is Párizsban teljesedhetett ki először. 1933-ban érkezett meg a származása miatti szorongattatások elől menekülve, itt lett Robert Capa belőle, itt szeretett bele Gerda Taróba, aztán Ingrid Bergmanba is, innen indult tudósítani a pusztító háborúkba, amelyek szerte Európában és azon túl dúltak. Fotós hitvallása annyi volt: "Ha nem elég jók a képeid, nem voltál elég közel."

Ma 61 éve éppen, hogy egyetlen egyszer nem eléggé, hanem inkább túl közel volt: az indokínai borzalmakat bemutató útján éppen egy kis dombra kapaszkodott fel, hogy látképet készítsen a tájról, a kifosztott falvakról, temetetlen halottakról, amikor egy taposóaknára lépett. 

"Jó barát, nagy és igen bátor fotós volt. Halála mindenki számára nagy veszteség, elsősorban az ő számára. Annyira életvidám volt, hogy nehéz elhinni, hogy halott." - írta Hemingway.

(A képek az Hôtel de Ville kiállításán, illetve az ennek apropóján a párizsi metróban feltűnő fotókról készültek. Robert Capa képeiből álló Mozgásban című kiállítás augusztus 9-ig tekinthető meg a balatonfüredi Vaszary Galériában. A budapesti Capa Központban pedig június 9-én nyílik kiállítás a művész színes fotóiból.)

Forrás

http://www.magnumphotos.com/

http://maimanohaz.blog.hu/2014/05/28/a_magnum_photos_tortenete

http://maimanohaz.blog.hu/2013/10/18/fotos_idezetek_hemingway_caparol

Nemzetek, országok! kik rút kelepcében
Nyögtök a rabságnak kínos kötelében,
S gyászos koporsóba döntő vas-igátok
Nyakatokról eddig le nem rázhatátok;
Ti is, kiknek vérét a természet kéri,
Hív jobbágyitoknak felszentelt hóhéri!
Jertek, s hogy sorsotok előre nézzétek,
Vigyázó szemetek Párizsra vessétek!

Amikor e sorokat írta a jogvégzett, négy nyelven verselő Batsányi János A franciaországi változásokra című versében, még nem gondolhatta, hogy hamarosan ő is megláthatja a francia forradalom szülőanyját, Párizst. Hevületéért sok nehézségen kellett itthon keresztülmennie: feljelentés, hivatalvesztés, börtön. 1809-ben aztán éppen a Bécsbe bevonuló Napóleonban látta a megváltás útját: volt kufsteini rabtársa, Maret kérésére ő lektorálta és részben fogalmazta is Napóleon magyarokhoz szóló kiáltványát, amely szakításra hívott fel a Habsburgokkal. Amikor a franciák visszavonultak, követte őket, és Párizsba költözött. Napóleon nem volt hálátlannak nevezhető, évi 2000 frankos jövedelmet juttatott neki. 

1812 és 1815 között ebben a házban lakott, a 30 rue Mazarine alatt. A ház egyébként - ahogy a másik emléktábla jelzi - a királyi tűzoltótársaság székháza volt, amit XIV. Lajos alapított, és az első hivatásos tűzoltással foglalkozó intézmény volt.

Szegény Batsányi kényelmes párizsi apartmanját egy sokkal kellemetlenebbre cserélte. Az 1815-ben Párizst megszálló osztrákok elfogták, és a spielbergi börtönbe vetették. Csak felesége, a szintén költő Baumberg Gabriella közbenjárására cserélhette a fogságot száműzetésre.

Többé nem lát a csizmadia engem
rue Christine macskaköveid többé nem koptatom
lómészárszék ura Pierre utólszor biccent
rádverek borbélytányér és Conti te se látsz
Apollinaire itt császkált meglékelt koponyával
meglékelt szívemet kövedre lecsapom
hülye ami turisták emlékemre hugyoznak
fölötted elrepül Kiki Marie-France Anke

(Kormos István: Rue Christine)

A nemrég bemutatott Kossuth térhez képest (ami nem más, mint egy forgalmas kereszteződés) a Liszt Ferenc tér egy kellemes, parkos hely Párizsban. (Az csak a fotós hibája, hogy ezt nem sikerült visszaadnia.) A Saint-Vincent-de-Paul templom által uralt teret a szekularizáció jegyében a Saint-Lazare kolostortól kisajátított területen nyitották meg, és olyan francia történelmi személyiségek nevét viselte, mint X. Károly és később La Fayette. 1962-ben kapta a Franz Liszt nevet, mivel - ahogy az emléktábla eligazít - a kerületben lakott a magyar zeneszerző és zongorista.

Pécsi Pilch Dezső: Párizs, 1927.
http://viragjuditgaleria.hu/hu/item/6480/

Igaz, hogy nem teljesen tér, inkább csak egy kereszteződés, de ez a kis közterület Kossuth Lajos nevét viseli Párizs 9. kerületében. 1957. március 15-én kapta a nevét, ugyanis itt állt a francia Kommunista Párt székháza, amely előtt az '56-os forradalom melletti párizsi szimpátiatüntetések zajlottak. A táblát 1988-ban avatták fel, Fejtő Ferenc leplezte le, és utána elénekelték a Kossuth-nóta első versszakát. A tábla szövege: 'A demokratikus Magyarország megalapítója, hazája függetlenségi harcának vezetője (1848-1849), akit a szabadság, egyenlőség, testvériség eszméi vezéreltek. Az európai népek tavaszának 150. évfordulója alkalmából. 1998. március. Az Emberi Jogok Magyar Ligája. Magyar Köztársaság.'